Lilatönkű pereszke savanyúsàgnak

Kedves gombásztársam elvitt magával. Így aztán bakancslistámra kikerülhetett egy ✅

Lilatönkű pereszke már nem csak fotós talàlka szàmomra.

Kicsilányom szerint:

-"Anya, szeretem ezt az új màniádat!

Fotón savanyúsàgnak eltéve.

Ehhez koncentrált ecetes felöntő levet forralok (só, bors, babérlevél, cukor). Azért kell koncentrált (vagyis ecet mellé nem tul sok víz) legyen, mert a gomba úgy is enged ki magából vizet. Plusz ha épp esőzések utàn gyűjtjük, akkor még több vizet enged ki. Ezért nincs grammra pontos recept.

Felöntőlevet néhány percig forraljuk, majd beletesszük a megtakarított gombákat. Ki hogy szereti: egészben a gombafejet, vagy a nagyobbakat darabolva.

Forrástól számított 3 perc után elzárjuk a hőforrást. Akár azonnal csíràtlanított üvegekbe szedhetjük, de èn most a fazakat lefedtem, kitettem a teraszra, s másnap reggel hoztam vissza a konyhàba. Gyanítottam, hogy még kell bele ecet. És igen.

A gombákat ekkor szedtem üvegekbe (csak lazán, férjen lé is az üvegekbe), felöntöttem a levével, lapkát rászorítottam, majd nedves dunsztban, forrástól számítva 60 percig dunsztoltam.

Olyan rég vágytam már egy kis gombasavanyúra.

Nyaraljunk tavasszal

Elérkezett április 1. Ez ugyan egyeseknek bolondok napja, nekünk a várva várt dátum. Becuccolunk az autóba és elindulunk szabadságra. Albániával kezdünk. 13:15 lett mire kigurultunk a kapun, mert Kicsilánynak délelőtt még hegedűs fellépése volt a megyei vonós találkozón. Első blikkre Röszke volt megcélozva határátkelőnek, de induláskor ránéztem a BorderWatcher appra. Azzal hitegetett, hogy míg Röszkénél 4 óra a várakozás, addig Tompánál 0-15 perc. Hát legyen, arra kanyarodtunk. Persze több volt mint 1 óra. 

De legalább jól szórakoztunk. Vigyázni ki, hogy, hol. Egy óvatlan pillanat, aztàn nyissz 😁

Aztán férjem minden ráhatás ellenére úgy döntött, hogy márpedig az útvonal az lesz amit ő elgondolt és kész. 

Így hát Belgrád, Cacak, Uzice, Podgorica, Shkoder érintésével valami hajnali 3 után meg is érkeztünk a Komani tóhoz. Picit hunytunk az autóban, majd ahogy virradt, férjem kiszállt az autóból. Kiderült az épületben ott van Nikoll, a Rozafa társaságtól. Behívott mindnégyünket, melegedjünk a kályha mellett, mert bizony hűvös volt. 

Nekünk meg 10-re volt a privát túránk szervezve. Jókat beszélgettünk vele, Londonban élt egy ideig, így nyelvi akadály nem volt. Ő is egy privát túrás csoportot várt, hát nem minket. Pedig elképzeltem már milyen jó lett volna. Telt az idő, megérkezett a komp Fierzéből. Volt egy kis forgalom azon a minike parkolóhelyen az alagút és a tó között. Már azon tűnődtem, vajon elállja-e valaki a mi autónk útját, hogy a túra végén fogjuk a fejünket hogyan jutunk ki onnan. De megnyugtattak nem lesz semmi baj. Közben wifi jelszót is kaptunk, férj gyors lefoglalt Shengjinben egy szállást. Mert úgy indultunk neki, hogy majd valami lesz mindig, szállások előre nem voltak foglalva. Mivel éjszaka értünk be az országba, értelemszerűen nem tudtunk Vodafonos kártyát venni, a roaming pedig iszonyat drága. Még annál is drágább. 1 Mb 11,2€. S mire elég egyetlen megabyte? Tehát maradtunk offline egész utunk alatt.

Nos, elérkezett 10 óra, csónakunk sehol. Poén, hogy Nikollnak meg az utasai nem voltak sehol. Szerencsére ott egy másik helybéli felhívta azokat akik értünk kellett volna jöjjenek, albánul ledumálták a dolgokat, aztán úgy 40 perc késéssel meg is érkezett. Onnan már minden rendben volt. 

Sajnos a Shala folyón a vízállás elég alacsony volt, a csónakosunk amíg tudta, felkínozta a járgányt amennyire lehetett, hogy jusson az élményből. 

Az életben nem gondoltam, hogy a Shala folyó partján medvehagymát fogok rágcsálni. 

Lányom makro fotókat készített a vízben levő kövekről. 

Egy óvatlan pillanatban a telefon elmerült. Mondtuk neki, hogy lehet érzelmes búcsúra felkészülhet. Kiráztam belőle amennyire tudtam a vizet, becsomagoltam wc papírba, s be a hátizsákomba. Aztán autóban legmelegebb helyen tartottam utána, s talán másnap délben engedtem meg, hogy bekapcsolja (instans kikapcsolta mikor kikapta a vízből). Hát úgy tűnik Fortunát is valahol magunkhoz vettük csónakázás közben, a telefon megmenekült, harmadnaptól már töltést is engedélyeztem, minden oké volt.

Miután annyit időztünk a Shala folyó partján amennyit akartunk (kövekkel túlpart dobálása, lapos kövekkel kacsázás s még hasonló „okosságok”) elindultunk visszafele. Félúton kiszálltunk kajálni. Hát valami fenséges volt már maga az előétel. Grillezett zöldségek, friss vegyes saláta, hasábburgonya, valami tejes/sajtos mártogatós, friss kenyér a kemenncéből. Aztán érkezett a fő fogás. Grillezett hal. Meg még valami sajtos padlizsános cucc, nem is emlékszem. Itt meg is lehet szállni, van 5 jópofa kis házikó, egynél sikerült picit lesifotóznom. 5Stinet néven rájuk lehet keresni, ez a Komani Lake Ferry csapatához tartozik, tőlük foglaltuk ezt a túrát is. Majd visszaértünk a kikötőhöz. Mind a négyünk szívét elrabolta a hely, és hát szép Albánia, már most spoilerezek: semmi nem bírta felülmúlni ezt a napot.

 

S mert hiába volt szép, meg marasztaló a hely, autóhoz visszaérve összekaptuk magunkat és indultunk a szállás fele. A tó fele vezető út olykor írtó pocsék, szóval rá kell számolni az utitervnél, hogy ez bizony nem haladós, de cserébe szép. Reggel tótól jövet már láttuk amit éjszaka csak sejtettünk. 

 

Szállást hamar megtaláltuk, szerencsére még a kikötői wifin betöltöttem az útvonalat, férj emlékezett az épületre, így kb szempillantás alatt megkaptuk hova kellett menni. Szoba elfoglalása után lementünk a partra. Szép nem szép, meg kell jegyeznem, hogy iszonyat kosz volt. Aztán elindultunk valami vacsorát keresni. Pizzát, paninit választottunk, majd szépen visszasétáltunk a szállásra. Picit megterveztük a másnapot, majd senkinek nem kellett az álommanó után kiabálni. 

 

Másnap nem sokat teketóriáztunk, reggel férj gyorsan lefoglalt egy szállást Piqerasba, aztán indultunk. Igazából most mutatta meg Albánia az igazi arcát. Egyöntetű véleményünk, hogy nagyjából mint Románia úgy 30 évvel ezelőtt. Első megállónk egy útszéli eper árus volt. Sok-sok fóliát láttunk mire rájöttünk epret termesztenek. Aztán megadatott a lehetőség vásárolni. Kis alkudozás után 3 tálca eper érkezett az ölembe. Gyors hátraküldtem egyet a gyerekeknek, majd egyet megettünk szülőkül, az utolsót pedig 4 fele osztottuk. Finom, friss, roppanós eperhez volt szerencsénk. Elméletileg magot is fogtam, gyakorlatilag a fene tudja hova lett.

Aztán autóztunk szépen Permet irányába. Kanyarogtunk a Vjose folyó mentén, majd kis kitérőt is tettünk, közelebbről megnézni Kelcyre-t, s kattintani pár remek felvételt. 

 

Permetbe először nem is mentünk be, gondoltuk egyszer a bakancslistán tegyünk pipát Benje mellé a szabadtéri termálmedencéknél. Persze az offline navigáció cseppet megtréfált, mert bár egy darabig relatív friss aszfalton gurultunk, egyszercsak egy hídnál letérített. Mire szétnéztünk, már bent is voltunk egy erdőben. Mondtuk, hogy ez bíztos nem lesz jó, német rendszámú lakóautókkal találtuk szembe magunkat az aszfalton, kizárt ilyen helyeken jártak volna. 

 

De végül megtaláltuk. Családom azonnal fürdőruhát öltött magára, én meg mentem fotózni. Esett is az eső, fázós is vagyok, fenének volt kedve az öltözősdihez. Miután kellőképpen kipancsolták magukat, én picit megmásztam a hegyoldalt, visszaindultunk. 

 

Visszafele Permetben továbbra is esett az eső, így egy mini autós városnéző után tovább is indultunk. Tepelene-Gjirokaster 13 km-es szelvény magasságában megálltunk az Autogrill, Hotel& Restaurantnál kajálni. Mindenki tologatta a kis tálcáját, s mutogattunk mit kérünk a melegentartókból. Mondjuk már nem emlékszem mit ettem, de finom volt. Egy baja: langyosnál is hidegebb. Nem volt zsíros, elfogyott. Mikor fizetni akartunk volt egy kis csörte, mert bár férj előre megkérdezte mutogatósdival, hogy lehet-e kártyával fizetni (meg a bejáratnál is ki volt téve a kártyás lehetőség piktogrammja), végül csak készpénzért ehettünk. A jó az volt, hogy volt wifi, a pofáraesés akkor következett, mikor férj telefonjára jött az értesítés, hogy estére nincs szállásunk. Mert a szállásadó már egy hete, s még egy további hetet Görögországban van. Gyors anyázás, foglalt másik szállást Borshba. Aztán indultunk tovább, annál is inkább már igencsak görbén néztek ránk, már csak mi voltunk a teremben, utánunk zártak is. Irány Gjirokaster. Persze eső továbbra is becsülettel ömlik. Férjet mindig vonzzák a kalandok, ígyhát kapta magát, s autózzuk be az óvárost. Hát néhol néztem, hogy azért egy városi terepjáró nem egy Fiat Panda, netán Smart Fortwo, mi lesz ha valami szembejön.... de ő nyomta az gázt és kész. 

 

Itt pont vlget ért az út

A szük utcácskák egyik a másik után úgy kanyarogtak, hogy egy adott ponton én már azt se tudtam merre vagyok arccal előre. Esős idő, napsütés hiányában már az égtájakkal is bajban voltam. Elhaladtuk a vár mellett. Kétszer is. Láttunk a vártól induló, városból kifele vezető utat. Mint kiderült, épp akkor jártak az útfelújítás végénél, de még nem lehetett ráhajtani. Akkor megpróbáltunk blikkre lejutni oda ahonnan elindultunk felfele. Offline térkép nem volt segítségünkre, mert csak utcákat mutatott. Az alapján forogtunk mint kutya a farka körül. Elvileg mutatott egy lehetőséget hol kellene menni, naná az sétálóutca volt. Aztán másik alternatívának eljutottunk egy elágazáshoz. Behejtai tilos, meg kötelezően lefele nyíl. Persze lefele úgy kb 15 méter után lépcsők. S így kerültünk mókuskerékbe. Körbe-körbe. Aztán érkezett egy helybéli autó, fiatal srác kb az apával mellette. Segítséget kértünk tőle. Albánon kívül sehogy sem beszélt. De google translate segítségével elmondta van egy kis elintéznivalója itt nem messze, menjünk utána, ha elintézte a dolgát, segít. Nos, ismét a sétálóutca magasságában megfordultunk magunkat, majd találjátok ki hol jutottunk ki az útvesztóból? A behajtani tilos táblánál. Utólag csak úgy tudom megmagyarázni az albán logikát, hogy arra lefele behjtani tilos, mert ott lépcsők vannak. A srác annyira aranyos volt, mert bár kb 300 méter után már látszott a hogyan tovább, mivel férj azt mondta neki mi Sarandába szeretnénk eljutni, hát kivezetett a városon kívül 8 km-re levő elágazásig, s ott „mondta”, hogy innen tovább egyenes út vezet, sehol nem kell letérnünk.

Gyönyörű új aszfalt, forgalom kb semmi, alig jött szembe 3-4 autó a 42 km-en. Sarandába beérve azon tűnődtünk mi lehet itt szezonban. Mert április elején sem igazán volt sehol egy üres parkolóhely. Gondoltuk hátha a kikötőnél találunk. Csakhogy lehajtottunk a kikötőhöz, máris kiderült az vámövezetnek számít, így férj egy kis lódítással kivágta magát, majd fordultunk is meg. Szerencsére a kikötői rész fölötti úton találtunk egy parkolóhelyet. Picikét sétáltunk, betértünk egy boltba némi enni + innivalóért, gyümölcsért. Hú, hát csak néztünk a fiammal, hogy vaj’ melyik lehet a bubis víz, merthát nekem a szomjam csak az oltja. Végül a gyerek abszolut logikusan megoldotta. Tapogatta a palackokat. Amelyik kemény volt mint a kő, az volt a bubis. Másoknak puha volt az oldala. Utólag, hátha valakinek segít: me gaz - szénsavas; pa gaz - mentes.

Mert már közel állt a szürkület, így odébb álltunk, menjük keressük meg a szállásunkat. Persze offline térkép hol akart vinni minket? Na hol? Hát persze a legnagyobb bozótosba, meredeken lefele. Első 150 méter után úgy döntöttünk nem fogadunk neki szót, majd csak lesz valahogy. Nos, település meglett, szállást nem kaptuk. Mígnem valami szűk utcán át kifele igyekvő kamiont irányító helybéli a segítségünkre jött. Persze megint google translet-tel folyt a kommunikáció. Ismerte a tulajt, felhívta telefonon, aki 5 perc alatt meg is érkezett gyalogosan, beült hozzánk, s hamarosan álomra hajthattuk a fáradt fejünket, testünket, de előtte másnapra lefoglaltuk a szállást Beratban, bízva abban, hogy reggelig kapunk választ, ha valami nem oké.

Másnap a szálláson mini arborétumban éreztük magunkat, fiam a növényazonosító applikációját jól megdolgoztatta. Szedtünk néhány hamvas, üde citromot, majd útnak indultunk. Megnéztük a partot, tengert, majd a helybéli vár maradványát fent a hegyen (oké, én nem). Következett Porto Palermo, Himare, Dhermi és a Llogara hágó. Hát arra a kietlen magaslatokon kacskaringózó útra is ráillik a gyönyörűség. Sajnos a tető előtt kicsivel köd borult a tájra, a kilátó értékelhetetlen panorámával szolgált. Így aztán néhány perces megálló után gurultunk is tovább.

Keskeny út fölötti szőlő alagút

Enver Hodzsa bunkervilágának egyik útmenti példánya

Porto Palermo

Picinyke agávé levél

Llogara hágó

Llogara hágó közel a tetőhöz

Megálltunk a Vlore melletti Zvernechez tartozó Szent Mária kolostornál, ami egy középkori bizánci templom a 13-14-ik századból. Egy minike szigeten fekszik, ami a Narta lagúnában található. A szigetre egy fából készített, cölöpökre épült palló vezet. Elég érdekes, Kicsilány szigorúan csakis előre nézve haladt, nem akart lefele nézni, őt zavarta. Maga a kolostor egy kicsike kis épület, ami a templomkerttel együtt kb le is fedi a teljes szigetecskét. Aki kis harapni- vagy innivalót szeretne, az a parkolóban levő foodtruck-nál teheti meg. 

 

Innen úgy döntöttünk, hogy Vlorát kihagyjuk (sokminden kimaradt, de hát kell még húzóerő a visszatéréshez). Talán innen továbbhaladva az út melletti narancsárustól férj betárolt több mint 11 kg narancsot (de az is könnyen meglehet, hogy ez máshol volt, nem emlékszem pontosan). Jó sok mag volt bennük, haza is hoztunk. 2,5 kg gyümölcsből 76 gramm magot nyertem ki. Aztán megérkeztünk Beratba. Gondoltuk először irány a szállás, majd gyalogosan ismerkedünk a várossal. Nos, az megvolt, hogy mi a szállás neve, milyen utcában van. Helyszínen utca ok, szállást nem találjuk. Már-már mentünk ki a városból. Megfordulunk, ketten jobbról, ketten balról meresztettük a szemeinket, hátha. De nem. Nos, volt egy benzinkút, gondoltuk hátha ott tudják. Férj kiszáll, bepróbálkozik az angollal. Pasi néz, nézi a telefonon mutatott szállást, nem szól egy árva szót sem. Egyszercsak elmosolyodik, majd megszólal: “that’s my brother’s”. Azonnal hívta telefonon a testvérét, mi pedig 5 percen belül már a becsukott kapu mögött beszélgettünk a szállás tulajával. Gyors pakolás, majd esőernyő/esőkabát és indultunk is megismerni a várost. Mászkáltunk az ezer ablak részen (aki nem tudná, Beratra azt mondják, hogy az ezer ablak(os) város), a sétálóutca forgatagában. Sajnos picit elszámoltuk magunkat, bankkátyával a zsebünkben nem gondoltuk annyira macera olyan helyet találni ahol készpénz nélkül lehet fizetni. Kártyáról kivenni pénzt pedig elég költséges mulatság. Aztán betértünk a Lundrába. Vagyis a Lundra 2-be. Ez egy fast food hely, ahol szerintünk a tulajdonoshoz volt szerencsénk, kiválóan beszélt angolul, mondta épp egy hónapja nyílt a Lundra 2. Másnap láttuk is, az első épp szétkapva, kb felújítás alatt. Pizzát meg gyrostálat rendeltünk. Kifogástalan volt, a kiszolgálással együtt. A pasi megkérte Kicsilányt, hogy értékelje őket a google-n. Hát végül a kiskorúakkal együtt én is értékeltem, így egyből 3 db 5*-ot zsebelhettek be. Pedig férjnek is tetszett, főleg a végén mikor a pasi megjelent 3 pohárkával meg egy üveg rakival (nem, nem olyan mint Törökországban, ez szőlőpálinka). Én csak egy kortyot fogyasztottam, férjnél belefért az én adagom is. Lundra után meglátogattunk egy cukrászdát. Bűnözés volt a javából. De nem jöhettünk el Albániából trilece próba nélkül. Volt még pár finomság, köztük pisztáciás is. Jó is, hogy csak egyszer estünk bűnbe.

Másnap reggel dőzsöltünk, a szállás árában a reggeli is benne foglaltatott. Bőséges és fnom volt. Még tiikus albán desszertet is kóstlhattunk, a petullát. Továbbá volt termő citromfa, amin csodálkozva láttam, hogy voltak olyan ágak, mintha rózsára lett volna oltva. Tipikus citrom, de tüskés. Nos, a tulajt megkérdeztük. Kiderült, hogy azok a hím ágak, igazából nincs rájuk szükség, vagy 2-3 olyan ágat metszőollóval le is vágott bemutatóként. Hát megint okosabbak lettünk. Csomagolás és indulás. Hisz este 7-re Durres kikötőjében kellett lenni, 10-kor indult a komp Bariba. De addig még sok szép élményt igyekeztünk gyűjteni. Elsőnek megcéloztuk a Divjake-Karavastra nemzeti parkot. Hát néhány héttel/hónappal korábban bíztos még nagyobb élmény lehet ide eljutni. A Karavasta lagúna számos madárfaj telelő helye, 263 fajta madár, amiből 85 védett faj van ott számontartva. Offline térképen nem volt teljesen egyértelmű, hogy a lagúnát körbe lehet-e autózni. Figyelmeztettem is életem párját, hogy offrodosok egyes számú szabálya, hogy soha ne egyedül térj le az aszfaltról. Nos ő épp ezt készült megszergni. Megfejelve azzal, hogy még albán sim kártyánk sem volt, este indult a kompunk, de ő hajthatatlan volt. 

Hát maradjunk annyiban, hogy nem sok olyan autós bolond van mint mi. Mi sem bizonyítja jobban, hogy egy részen semmi járművel nem találkoztunk (ok, nyomot láttunk), aztán csak kétkerekű motoros járgányt, majd volt egy híd, ahol én már szó szerint majdnem idegrohamot kaptam. Néztük, hogy a híd átívelő részét képező betongerendák közti rések közt valahol beesik-e a Honda kereke, vagy haladhatunk tovább, ki tudja milyen kihívások felé. Végül híddal magunk mögött hagytuk a stresszes kalandot, majd újból aszfalt került a gumiabroncsok alá. Aztán irány Durres. Saját kútfő után belőttünk egy útirányt a városon belül, amire úgy gondoltuk, hogy partmenti részen lesz. Hamarosan találtunk is egy parkolóhelyet, meg is álltunk, gondolván ki tudja odébb mi lessz. Kipróbáltunk pár albán péksütit. A napraforgómaggal megszórt, elég harapós sósrúd csak első ránézésre tűnt soknak, hamar mehetett a kukába a papírtasak. Üresen. A tengerparton is végigmentünk egy jó részen, hát nagy építőtelep hatása volt, pálmafákat telepítettek, meg  valami, számunkra értelmezhetetlen valamit halmoztak fel a plázs részen. Azt bizonyára szétterítik, úgy gondolom szezonban jó lessz. Nagyon igyekvőek a kis albánok, szeretik a turistákat. Part látogatása után betértünk a Te Shkodrani nevű étterembe, ahol érdekes helyi specialitás juhfejlevest, meg kétféle montenegrói (makedón? Passz elfelejtettem) kolbászt kóstoltunk. Tipikus kockásabroszos hely, a felszolgáló csaj beszélt angolul, lehetett fizetni kártyával, a kaja finom volt, tehát bátran merem ajánlani akinek nem a csilivili környezet a fontos.

Innen az offline navigációval már nem igazán mentünk semmire, hogy még valamit megnézzünk a városból, így megcéloztuk a kikötőt és vártuk a beszállást. Hogy este 10-kor elinduljunk, a kabinunkban egy jót aludjunk (khmm….annyira nem volt jó a búgó motor hang miatt, de legalább az ágy kényelmes volt és nem fáztam) és másnap 10:45-kor behajózzunk Bariba. Onnan pedig legurulni a csizma orrában levő Villa San Giovanniba, hogy onnan egy rövid kompozás után elkezdhessük kirándulásunk második részét: Szicília közép és nyugati felének felfedezését.

Ez is Bariba ment, de mi más társasággal voltunk. Elméletileg minket a Grandi Navi Veloci kellett volna vigyen, végül AF Marina-ra tereltek fel.